Tett

Az 1961-es föld rabjai hiába szól a volt afrikai gyarmatokról, megállapításai tűpontosak a 2019-es NER-re nézve is.

Phineas Fisher pár év szünet után most a nemzetközi oligarchák kedvelt intézményéről fedi fel a leplet.

Megjelent újra az utcákon a szervezett szélsőjobb, ezért fel kell és lehet tenni a kérdést: hol van és miért nincs magyar antifasizmus?

Olvasói levél: Érdekes volt tehát olvasnom Varga „Nefelejcs” Gergő a „rendszerkritikát” a „módszerkritikával” szembeállító eszmefuttatását, már csak annak nosztalgikus színezete miatt is. Persze értem a humort és nyilvánvaló, hogy ez a fogalomhasználat a rendszerváltással kapcsolatos folklór („módszerváltás”) narratíváit hivatott beidézni, viszont önmagában annyira reduktív, hogy az valamennyi választ érdemel. Előzetesen: a rendszerkritika és a módszerkritika fogalmi szembeállítása elfedi azt, hogy a rendszeren belül csak módszerek vannak, a rendszeren kívül pedig nincsen semmi.

Parázs vita alakult ki az amerikai baloldalon a „professzionális-menedzseri osztály” politikai hovatartozásáról. Lehetnek-e társak a baloldali populizmusban, vagy mindig a saját érdekeiket fogják követni? És mit jelent(het) ez a fogalom a magyar politikai palettán, miközben az értelmiségi munkák is elveszítik maradék függetlenségüket?

Amikor 1956 kapcsán lassan ott tartunk, hogy restaurációs ellenforradalom volt, ideje feleveníteni, hogy hogyan nézett ki az, amikor a dolgozó nép nem névleg, hanem gyakorlatilag birtokolta a hatalmat a szovjet katonai hatalommal szemben is, és majdnem megtette Kodály Zoltánt államfőnek. Pedig megtörtént, és így történt, csak ezt a részét a történelemnek kiradírozták azok, akik rettegnek tőle.

„A jelen – nem is annyira eltúlzott – rémálma ez a film? Ez biztos. Talán mindig is egy dzsungel volt az emberi társadalom? Ez a kérdés már túlvezetne a filmen, amely egy valamit mindenesetre elég meggyőzően illusztrál: a kiszolgáltatottság és perverz asszimiláció egy szintje után már csak egy dolog van hátra. Jön az erőszak.”