Michael Heinrich matematikus és politikatudós beszél arról, hogy a ma létező kapitalizmus értelmezhető-e Marx meglátásai alapján, szól Marx „eurocentrikus” nézeteiről, valamint arról is beszél, megreformálhatja-e magát újra a kapitalizmus.
„Mi autonóm antifasiszták úgy tartjuk, hogy pusztán beszélgetéssel nem fogjuk meggyőzni a nácikat és nincsenek kétségeink afelől, hogy nem riadnak vissza a brutális erőszak alkalmazásától. Ők az erőszak nyelvét választották, ezért mi sem riadunk vissza az önvédelmi erőszak gyakorlásától, hogy eredményesen elejét vegyük az emberellenes tébolyuknak.”
Azzal, hogy a média nem ad hírt a szélsőjobb szervezkedéséről, valójában az ellene való társadalmi reakciót is ellehetetleníti – ami Budapest ostromának 75. évfordulója kapcsán szégyen.
Miért van az, hogy a hashtag-mozgalmak elindulhattak egy-egy tweetből és megtöltötték az utcát (vagy adott esetben megdöntötték a rezsimet), addig nálunk rendszeresen előfordult, hogy egy utcát megtöltő tömeg felé a végső kérése az volt valakinek, hogy kövess minket Facebookon?
Mielőtt megpróbálnánk másodjára ugyanabba a folyóba lépni, szögezzük le, hogy anarchistákból nem lesz bolsevik párt.
Ha fel akarjuk fogni az elmúlt tíz évet, akkor kijelenthetjük, hogy pár techcég véghezvitte az internet digitális bekerítését, amiben mi lettünk az ingyenmunkát végző digitális jobbágyok – az új digitális feudalizmusban pedig a valóságérzékelésünk egy középkori, babonás falu szintjére esett vissza.
Egy nemrég megjelent kutatás szerint a vállalatok kifejezetten hajtanak azokra az egyénekre, akik magukban bizonytalanok, és a megfelelési kényszer miatt képesek többszörös túlmunkát vállalni a cég számára – ezért is lesz lassan népbetegség a kiégés.
A kurdoknak nem csak akkor van ránk szüksége, amikor Erdogánt kell elküldeni a fenébe.
A TB szigorítás indoklása szerint az ügyeskedőket akarják vele megregulázni, a gyakorlatban azt jelenti, hogy szintet lépünk az ‘akinek semmilye sincs, annyit is ér’ gondolkodásban: akinek nem telik rá, az mostantól dögöljön meg.
A bulinegyed sorsa zárt ajtók mögött, két vendéglátós- és egy lakossági képviselővel fog eldőlni, hiába volt a záróra a kampány fő témája.
Az 1961-es föld rabjai hiába szól a volt afrikai gyarmatokról, megállapításai tűpontosak a 2019-es NER-re nézve is.
Phineas Fisher pár év szünet után most a nemzetközi oligarchák kedvelt intézményéről fedi fel a leplet.
Megjelent újra az utcákon a szervezett szélsőjobb, ezért fel kell és lehet tenni a kérdést: hol van és miért nincs magyar antifasizmus?
Olvasói levél: Érdekes volt tehát olvasnom Varga „Nefelejcs” Gergő a „rendszerkritikát” a „módszerkritikával” szembeállító eszmefuttatását, már csak annak nosztalgikus színezete miatt is. Persze értem a humort és nyilvánvaló, hogy ez a fogalomhasználat a rendszerváltással kapcsolatos folklór („módszerváltás”) narratíváit hivatott beidézni, viszont önmagában annyira reduktív, hogy az valamennyi választ érdemel. Előzetesen: a rendszerkritika és a módszerkritika fogalmi szembeállítása elfedi azt, hogy a rendszeren belül csak módszerek vannak, a rendszeren kívül pedig nincsen semmi.
Parázs vita alakult ki az amerikai baloldalon a „professzionális-menedzseri osztály” politikai hovatartozásáról. Lehetnek-e társak a baloldali populizmusban, vagy mindig a saját érdekeiket fogják követni? És mit jelent(het) ez a fogalom a magyar politikai palettán, miközben az értelmiségi munkák is elveszítik maradék függetlenségüket?
Amikor 1956 kapcsán lassan ott tartunk, hogy restaurációs ellenforradalom volt, ideje feleveníteni, hogy hogyan nézett ki az, amikor a dolgozó nép nem névleg, hanem gyakorlatilag birtokolta a hatalmat a szovjet katonai hatalommal szemben is, és majdnem megtette Kodály Zoltánt államfőnek. Pedig megtörtént, és így történt, csak ezt a részét a történelemnek kiradírozták azok, akik rettegnek tőle.
A politika most nyílik ki igazán. Lett egy Nagy Demokrata Párt, és annak lesznek különböző frakciói, amiknek a választókat bevonva, nyílt versenyben kell a platformjukhoz mobilizálni embereket. A rendszekritikusok gyakorlati politikai pöre a módszerkritikusokkal most átlátható szabályokkal, mérhető tétek mentén működik.
A piaci viszonyok között működő sajtóban az életünket uraló munka csak absztrakcióként jelenik, jelenhet meg, beszélni nem lehet róla: ezért kell róla minél többet írnunk.
A pesti underground fogalma a teljes kiüresedéshez közeleg, ahogy a vállalati kisajátítás is egyre teljesebb.
„A jelen – nem is annyira eltúlzott – rémálma ez a film? Ez biztos. Talán mindig is egy dzsungel volt az emberi társadalom? Ez a kérdés már túlvezetne a filmen, amely egy valamit mindenesetre elég meggyőzően illusztrál: a kiszolgáltatottság és perverz asszimiláció egy szintje után már csak egy dolog van hátra. Jön az erőszak.”
Az ember azt hinné, hogy a demokratikus, korrupció-ellenes és zöld ellenzék rácsapna a bulinegyedre, mint állatorvosi lóra. De nem.