Megjelent újra az utcákon a szervezett szélsőjobb, ezért fel kell és lehet tenni a kérdést: hol van és miért nincs magyar antifasizmus?

Parázs vita alakult ki az amerikai baloldalon a „professzionális-menedzseri osztály” politikai hovatartozásáról. Lehetnek-e társak a baloldali populizmusban, vagy mindig a saját érdekeiket fogják követni? És mit jelent(het) ez a fogalom a magyar politikai palettán, miközben az értelmiségi munkák is elveszítik maradék függetlenségüket?

Amikor 1956 kapcsán lassan ott tartunk, hogy restaurációs ellenforradalom volt, ideje feleveníteni, hogy hogyan nézett ki az, amikor a dolgozó nép nem névleg, hanem gyakorlatilag birtokolta a hatalmat a szovjet katonai hatalommal szemben is, és majdnem megtette Kodály Zoltánt államfőnek. Pedig megtörtént, és így történt, csak ezt a részét a történelemnek kiradírozták azok, akik rettegnek tőle.

Az ember azt hinné, hogy a demokratikus, korrupció-ellenes és zöld ellenzék rácsapna a bulinegyedre, mint állatorvosi lóra. De nem.

Egyesek a klímakatasztrófa kapcsán kommunista utópiákat dédelgetnek. Nekünk azonban ragaszkodnunk kell a felvilágosodás eszményeihez, és megtagadnunk bármiféle radikális változtatást, ami ártana az árfolyamoknak.

Szembetűnő, hogy dacára annak, mennyire elszabadultak Budapesten a lakásárak, szervezett ellenállás nem alakult ki. Berlinben eközben a lakásállomány közösségi kisajátításáért küzdenek: a különbség elsősorban kulturális. Bezzeg Nyugaton!