Tett

A techcégek felemelkedésével adta magát a kérdés, hogy demokratizálható-e a gazdaság a szövetkezeti tulajdonú technológia segítségével. Most körképben mutatjuk be, hogy hol tart a gyakorlatban ez a gondolat.

Ki dönti el, hogy ki a fasiszta? Import antifák vagytok? Antikommunisták vagytok? A mozgalom válaszol.

„Mi autonóm antifasiszták úgy tartjuk, hogy pusztán beszélgetéssel nem fogjuk meggyőzni a nácikat és nincsenek kétségeink afelől, hogy nem riadnak vissza a brutális erőszak alkalmazásától. Ők az erőszak nyelvét választották, ezért mi sem riadunk vissza az önvédelmi erőszak gyakorlásától, hogy eredményesen elejét vegyük az emberellenes tébolyuknak.”

Azzal, hogy a média nem ad hírt a szélsőjobb szervezkedéséről, valójában az ellene való társadalmi reakciót is ellehetetleníti – ami Budapest ostromának 75. évfordulója kapcsán szégyen.

Miért van az, hogy a hashtag-mozgalmak elindulhattak egy-egy tweetből és megtöltötték az utcát (vagy adott esetben megdöntötték a rezsimet), addig nálunk rendszeresen előfordult, hogy egy utcát megtöltő tömeg felé a végső kérése az volt valakinek, hogy kövess minket Facebookon?

Mielőtt megpróbálnánk másodjára ugyanabba a folyóba lépni, szögezzük le, hogy anarchistákból nem lesz bolsevik párt.

A kurdoknak nem csak akkor van ránk szüksége, amikor Erdogánt kell elküldeni a fenébe.

A TB szigorítás indoklása szerint az ügyeskedőket akarják vele megregulázni, a gyakorlatban azt jelenti, hogy szintet lépünk az ‘akinek semmilye sincs, annyit is ér’ gondolkodásban: akinek nem telik rá, az mostantól dögöljön meg.

Az 1961-es föld rabjai hiába szól a volt afrikai gyarmatokról, megállapításai tűpontosak a 2019-es NER-re nézve is.

Phineas Fisher pár év szünet után most a nemzetközi oligarchák kedvelt intézményéről fedi fel a leplet.

Megjelent újra az utcákon a szervezett szélsőjobb, ezért fel kell és lehet tenni a kérdést: hol van és miért nincs magyar antifasizmus?

Olvasói levél: Érdekes volt tehát olvasnom Varga „Nefelejcs” Gergő a „rendszerkritikát” a „módszerkritikával” szembeállító eszmefuttatását, már csak annak nosztalgikus színezete miatt is. Persze értem a humort és nyilvánvaló, hogy ez a fogalomhasználat a rendszerváltással kapcsolatos folklór („módszerváltás”) narratíváit hivatott beidézni, viszont önmagában annyira reduktív, hogy az valamennyi választ érdemel. Előzetesen: a rendszerkritika és a módszerkritika fogalmi szembeállítása elfedi azt, hogy a rendszeren belül csak módszerek vannak, a rendszeren kívül pedig nincsen semmi.

Parázs vita alakult ki az amerikai baloldalon a „professzionális-menedzseri osztály” politikai hovatartozásáról. Lehetnek-e társak a baloldali populizmusban, vagy mindig a saját érdekeiket fogják követni? És mit jelent(het) ez a fogalom a magyar politikai palettán, miközben az értelmiségi munkák is elveszítik maradék függetlenségüket?

Amikor 1956 kapcsán lassan ott tartunk, hogy restaurációs ellenforradalom volt, ideje feleveníteni, hogy hogyan nézett ki az, amikor a dolgozó nép nem névleg, hanem gyakorlatilag birtokolta a hatalmat a szovjet katonai hatalommal szemben is, és majdnem megtette Kodály Zoltánt államfőnek. Pedig megtörtént, és így történt, csak ezt a részét a történelemnek kiradírozták azok, akik rettegnek tőle.