Tett

Nemzetközi szinten a forradalmi anarchizmus visszatért a történelem színpadára – Magyarországon ebből viszont semmi sem látszik. Ahhoz, hogy megértsük miért, meg kell keresnünk, hogy a hazai mozgalom miként töredezett szét, és ezt kell újra összeraknunk.

El fog válni, hogy ki áll bele egy újabb parlamentáris hülyeségbe, és kik azok, akik nem. Mi, akik az utóbbi táborba tartozunk, és volt annyi szerencsénk, hogy „kiolvassuk az elméletet” viszont új kihívással kell szembenézzünk: a lényeg megőrzéséhez a formán kell változtatnunk.

Nem arról kell vitatkoznunk, hogy jó-e nekünk a kapitalizmus vagy a kommunizmus, hanem arról, hogy a kapitalizmusnak kellenek-e emberek.

Az a nacionalizmus ugyanis, ami nem vet számot azzal, hogy léte egy folyamatos öndefiníciós munka, hanem kisajátítani akar definíciókat, szükségszerűen nem úgy határozza meg magát, hogy micsoda (hisz ez a vállalkozás eleve lehetetlen), hanem lehetséges kiútként csak abba tud kapaszkodni, hogy MI NEM tartozik hozzá.

Ha meg szeretnénk érteni a mai magyar újbaloldal helyzetét és lehetőségeit, akkor meg kell emlékeznünk a korai 4K!-ról. Avagy: harmadjára nyertek nagyot a sárgák, hol vannak a pirosak?!

Békés szerint ma konzervatívnak, népinek, nemzetinek lenni szexi. Miért kell szexinek lenni egyáltalán? A baloldalon a transzgresszió fétisizálásából kellett valami 68as (nietzscheiánus) eszmét csinálni. A transzgressziót megszerezte a jobboldal, nem is volt nehéz szemben a sok sápítozással, áldozatoskodással, olyan emberekkel szemben akik leülnek körbe megvitatni ki miért van elnyomva. Amilyen problémái vannak manapság az embereknek azzal szemben valóban csak a jobboldal ad válaszokat: az elidegenedés, magány, a prekár munkafeltételek, a közösség eltűnése.

Amikor egy rezsimet megbuktatnak, az nem pusztán az utcai számok alapján dől el, hanem azért, mert a társadalmi gépezet jelentős része beakaszt egyszerre: megszünteti önmaga újratermelését, amíg a követelései nem teljesülnek.

A tömegjelenet ebben egy fegyver, egy kitartott harc eszköze, egy nagy koalíciós munka eredménye, amiben sok ember egyszerre, egy irányba mozdul, a pillanat, amikor a valóság visszatér a politikába (és a politika visszatér a valóságba): a forradalom.

Hogy jutunk el idáig?

Három hónappal a választás után újfent be tudjuk bizonyítani, hogy nem csak nem értjük, nem is akarjuk érteni az ország másik felét.

Az eddigi ellenzék csak a NER ideológiáját támadta, nem pedig a lényegét – de sosem leszünk mi a többség, ha nem vagyunk képesek új frontvonalak mentén visszahódítani a politikát, mert a nemzeti burzsoázia megteremtésének az ára a társadalmunk tönkretétele.