Tett

Mert posztmodern fasizmusnak és posztmodern főpolgármester-jelöltjének posztmodern viták dukálnak: mert nem minden fénylik, ami reakciós.

Ennyivel még tartozunk a bili viharjai miatt is.

Szép új világ.

Mert néhány dolog akkor is magáért beszél, ha épp nem mond semmit.

Egy mozifilmhez – hagyományosan – első sorban egy forgatókönyv kell. Annak megírása pedig nem történik egyik napról a másikra, ahogy egy belső ellenségkeresés, újrarendeződés sem. Épp ezért nehéz fölállítani a kronológiát, hogy a kultúrharcnak nevezett (és sok helyen kitárgyalt), kormányon és kormányközeli érdekkörökön belüli viszály, vagy a Hunyadi Jánosról szóló közönségfilm története kezdődött előbb – de úgy tűnik, a kettő nem teljesen elkülöníthető.

Nemzetközi szinten a forradalmi anarchizmus visszatért a történelem színpadára – Magyarországon ebből viszont semmi sem látszik. Ahhoz, hogy megértsük miért, meg kell keresnünk, hogy a hazai mozgalom miként töredezett szét, és ezt kell újra összeraknunk.

El fog válni, hogy ki áll bele egy újabb parlamentáris hülyeségbe, és kik azok, akik nem. Mi, akik az utóbbi táborba tartozunk, és volt annyi szerencsénk, hogy „kiolvassuk az elméletet” viszont új kihívással kell szembenézzünk: a lényeg megőrzéséhez a formán kell változtatnunk.

Nem arról kell vitatkoznunk, hogy jó-e nekünk a kapitalizmus vagy a kommunizmus, hanem arról, hogy a kapitalizmusnak kellenek-e emberek.

Az a nacionalizmus ugyanis, ami nem vet számot azzal, hogy léte egy folyamatos öndefiníciós munka, hanem kisajátítani akar definíciókat, szükségszerűen nem úgy határozza meg magát, hogy micsoda (hisz ez a vállalkozás eleve lehetetlen), hanem lehetséges kiútként csak abba tud kapaszkodni, hogy MI NEM tartozik hozzá.