Sokan úgy tartják, hogy a rasszista elképzelések vezetnek rasszista közpolitikákhoz. Hogy a tudatlanság és a gyűlölet vezet rasszista elképzelésekhez. Hogy a rasszizmus gyökere a tudatlanság és a gyűlölet.
Ibram X. Kendi könyvének alapállítása az, hogy ez tévedés. A probléma gyökere mindig is a rasszista hatalom önérdeke volt.
A Részeghajó Kollektíva gondozásában megjelent a Kamunist Kranti, egy indiai munkásokból álló kollektíva által szerkesztett könyv, a Ballada a munka ellen.
A megjelenés apropójából közöljük Loren Goldner, a könyvhöz írott kommentárját. Könyvbemutató és beszélgetés e hét pénteken a Vén Vakond Könyvtárban.
„Szinte hihetetlen, hogy 2000-ben, végzős középiskolásként ilyen rasszista elképzeléseket hirdettem. A rasszista társadalom kezembe nyomta a muníciót, hogy azzal lőjek a fekete emberekre, köztük magamra is – én pedig fogtam és tüzelni kezdtem.” Ibram X. Kendi hamarosan magyarul is megjelenő, Hogyan legyünk antirasszisták című könyvének bevezetését adjuk közre.
Mi van akkor, ha a „reálpolitika vs. ultrabaloldal” vita már eleve egyfajta színjáték volt, agitációs és propaganda-tevékenység egy frakció érdekében, nem pedig nyílt eszmecsere? Gondolatok egy képviselő visszalépéséről.
A PM Press kiadásában jelent meg Tomas Rothhaus életrajzi könyve, Lehetséges egy másik háború ( Another War is possible) címmel. A szerző az antiglobalista mozgalomban eltöltött több mint két évtized élményeit, tapasztalatait és nem utolsósorban tanulságait foglalja össze. A könyvhöz a CrimethInc. ex-Worlers Collective írt előszót, ennek fordítását közöljük.
A napokban jelent meg magyarul David Graeber és David Wengrow Mindenek hajnala ( The Dawn Of Everything) című könyve, amelyben az emberiség történetét vizsgálják meglepően új szempontok alapján. A könyvben a szerzők több korábbi közös és saját esszében kifejtett elmélet és gondolatkísérlet egy átfogó elméletté formálására tettek kísérletet. A könyv alapjául szolgáló esszékből egy újabbat közöl a Tett.
Mahmoud Khalil, akit a Trump-adminisztráció őrizetbe vett és kitoloncolásra jelölt ki, amiért felszólalt a gázai atrocitások ellen, louisianai cellájában diktálta a nyilvánosságnak szánt alábbi levelét. Levelében feltárja az USA bevándorlási intézményeiben tapasztalható rendszerszintű igazságtalanságokat, bemutatja, hogyan tükröződik saját letartóztatásában az eltérő vélemények elfojtásának törekvése, és hangsúlyozza, sürgősen ki kell állni a polgári szabadságjogok és a tiltakozás joga védelmében.
Angela Davis polgárjogi aktivista 2017 januárjában több százezres tömeg előtt mondott beszédet a washingtoni Nők Menetén, a demonstálók az ország fővárosában gyűltek össze, hogy tiltakozzanak az első Trump-kormányzat ellen. Davis ellenállásra szólított fel és arra kérte a hallgatóságot, hogy Trump elnökségének következő négy évében váljanak harciasabbá a társadalmi igazságosság iránti követeléseikben.
A most közlésre kerülő szöveg, részlet Lev Nyikolajevics Tolsztoj, 1894-ben megjelent Kereszténység és patriotizmus című művéből.
Patriotizmust és nacionalizmust bíráló művében számos máig érvényes megállapítást tesz, és a napjainkban újra feltámadó, erőteljes militarizmussal kéz a kézben járó nemzetállami törekvések és világpolitikai események különös aktualitást adnak ennek a klasszikus „tolsztojánus” szövegnek.
Az örömteli militantizmus elve a következő: vagy felszabadító a politikánk, azaz pozitív módon változtatja meg az életünket, nagyobbá tesz minket és örömöt ad, vagy pedig valami nincs rendben vele.
Megjelent újra az utcákon a szervezett szélsőjobb, ezért fel kell és lehet tenni a kérdést: hol van és miért nincs magyar antifasizmus?
Olvasói levél: Érdekes volt tehát olvasnom Varga „Nefelejcs” Gergő a „rendszerkritikát” a „módszerkritikával” szembeállító eszmefuttatását, már csak annak nosztalgikus színezete miatt is. Persze értem a humort és nyilvánvaló, hogy ez a fogalomhasználat a rendszerváltással kapcsolatos folklór („módszerváltás”) narratíváit hivatott beidézni, viszont önmagában annyira reduktív, hogy az valamennyi választ érdemel. Előzetesen: a rendszerkritika és a módszerkritika fogalmi szembeállítása elfedi azt, hogy a rendszeren belül csak módszerek vannak, a rendszeren kívül pedig nincsen semmi.
Parázs vita alakult ki az amerikai baloldalon a „professzionális-menedzseri osztály” politikai hovatartozásáról. Lehetnek-e társak a baloldali populizmusban, vagy mindig a saját érdekeiket fogják követni? És mit jelent(het) ez a fogalom a magyar politikai palettán, miközben az értelmiségi munkák is elveszítik maradék függetlenségüket?
Amikor 1956 kapcsán lassan ott tartunk, hogy restaurációs ellenforradalom volt, ideje feleveníteni, hogy hogyan nézett ki az, amikor a dolgozó nép nem névleg, hanem gyakorlatilag birtokolta a hatalmat a szovjet katonai hatalommal szemben is, és majdnem megtette Kodály Zoltánt államfőnek. Pedig megtörtént, és így történt, csak ezt a részét a történelemnek kiradírozták azok, akik rettegnek tőle.
A politika most nyílik ki igazán. Lett egy Nagy Demokrata Párt, és annak lesznek különböző frakciói, amiknek a választókat bevonva, nyílt versenyben kell a platformjukhoz mobilizálni embereket. A rendszekritikusok gyakorlati politikai pöre a módszerkritikusokkal most átlátható szabályokkal, mérhető tétek mentén működik.
A piaci viszonyok között működő sajtóban az életünket uraló munka csak absztrakcióként jelenik, jelenhet meg, beszélni nem lehet róla: ezért kell róla minél többet írnunk.
A pesti underground fogalma a teljes kiüresedéshez közeleg, ahogy a vállalati kisajátítás is egyre teljesebb.
„A jelen – nem is annyira eltúlzott – rémálma ez a film? Ez biztos. Talán mindig is egy dzsungel volt az emberi társadalom? Ez a kérdés már túlvezetne a filmen, amely egy valamit mindenesetre elég meggyőzően illusztrál: a kiszolgáltatottság és perverz asszimiláció egy szintje után már csak egy dolog van hátra. Jön az erőszak.”
Az ember azt hinné, hogy a demokratikus, korrupció-ellenes és zöld ellenzék rácsapna a bulinegyedre, mint állatorvosi lóra. De nem.
Egyesek a klímakatasztrófa kapcsán kommunista utópiákat dédelgetnek. Nekünk azonban ragaszkodnunk kell a felvilágosodás eszményeihez, és megtagadnunk bármiféle radikális változtatást, ami ártana az árfolyamoknak.
Szembetűnő, hogy dacára annak, mennyire elszabadultak Budapesten a lakásárak, szervezett ellenállás nem alakult ki. Berlinben eközben a lakásállomány közösségi kisajátításáért küzdenek: a különbség elsősorban kulturális. Bezzeg Nyugaton!
A Facebook bejelentette, hogy saját pénzt adna ki – de ezt az információt nem tudjuk hová tenni, ha nem tudjuk, hogy miért csinálják. Pedig a cél az állam maradékának eltörlése.
Az utcai aktivizmus eszközei most már biztos, hogy alkalmatlanok a NER-rel szemben.
Hogyan építsünk olyan mozgalmat, amely nem fordítja el többé csalódottan a hozzá fordulókat? Vitaindító.
Nem az a kérdés, hogy csapdában vagyunk-e, hanem az, hogy mióta, és hogy hogyan kerülünk ki belőle. A közelmúlt tapasztalatai azonban óva intenek attól, hogy fejest ugorjunk egy corbynista modellbe.
Ha tényleg 2009-től kell újrakezdeni, akkor a legújabb baloldalt nem egy identitásra kell felépíteni, hanem a társadalom önsegélyező intézményeire.
Toroczkai masírozása beleillik egy tágabb, a sovinizmuson túllépő szélsőjobb építkezésének veszélyes szisztémájába.
Ünnepi alkalom, nem csak tradícióból. Programajánlónk következik.
A jövő itt van. Talán ideje lenne felkészülni rá.
Idén önkormányzati választások lesznek, amiben a bulinegyed elég szúrós kérdésnek számít majd – és a csendrendeletért küzdő civil szervezet élén egy szesztilalmat szorgalmazó nő áll, miközben Erzsébetváros most próbál új arculatot adni a környéknek új szabályozással. Ebbe a vitába szállt bele Tibiatya azzal, hogy tapos egyet lefelé, az új TTT és a dzsentrfikáció miatt így is szorongatott undergroundba.